A 2018/54. számú adózási kérdés érdekes egyedi esetet tárgyal, aminek több közérdekű tanulsága is van. A történet lényege, hogy egy gazdasági társaság munkaviszonyban álló ügyvezetője 2017-ben több alkalommal úgy vett fel pénzösszegeket a kft. pénzforgalmi számlájáról, hogy e tételeknek a társaság érdekében történt felhasználását semmilyen bizonylat vagy okirat nem igazolta. A felvetett kérdés arra irányult, hogy milyen adóvonzatai vannak a szóban forgó összegnek.

Első olvasatban a felek között fennálló jogviszonyt kellene megvizsgálni, ami alapján az összegeket munkabérnek tekintenénk, és ennek megfelelően állapítanánk meg a közterheket a szociális hozzájárulási adótól a szakképzési hozzájáruláson keresztül, egészen az egyéni járulékokig.

Az adóhatóság megközelítése azonban más volt, és a vizsgálódása során abból indult ki, hogy az összeg tekintetében kifizetőnek minősül-e az említett társaság. Álláspontja szerint nem.

A kifizető fogalmát a kérdéses időszakban – az immár régi – adózás rendjéről szóló törvény (2003. évi XCII. törvény) 178. szakaszának 18. pontja határozta meg, amely fogalom megegyezik az új Art. (2018. évi CL. törvény) 7. paragrafus 31. pontjának meghatározásával. E szerint kifizetőnek minősül az a belföldi illetőségű jogi személy, egyéb szervezet, egyéni vállalkozó, amely (aki) adókötelezettség alá eső jövedelmet juttat, függetlenül attól, hogy a juttatást közvetlenül vagy megbízottja (posta, hitelintézet) útján teljesíti.

Az adóhatóság megítélése szerint a „kifizetői minősítés az adóköteles jövedelem juttatását feltételezi, a „juttatás” egy aktív, erre irányuló szándék alapján megvalósított cselekmény. Az a körülmény, hogy a társaság a magánszemély általi pénzfelvételről utólag értesül – továbbá, hogy egyet nem értése esetén módjában áll megtenni a szükséges intézkedéseket – nem feleltethető meg a jövedelemjuttatás szándékos, aktív tevékenységet feltételező fogalmának.

Forrás: Adózóna